Urukh

Csak egy sírkő vagyok A világnak semmi értékeset sem adtam, a nevem sem én vagyok, azt is csak kaptam. Magam után is csak egy üres szobát hagyok: Nincs ûr a helyemen, pótolható vagyok... Akiket szeretek tovább nem terhelem, rólam minden emléküket magammal viszem. Csak csöndben eltûnök vagy meghalok: Nincs ûr a helyemen, pótolható vagyok... Ha senki sem értékeli az életemet, csak egy sírkõ igazolja létezésemet. Ha az égen a csillagom már ne

Az esti égbolt, magányos, a sok csillag mind csak nevet rá. Éj hercegnõje, szép hold, megtört fényed. Hova tûnt?

Ha magányos vagy hozzám bármikor jöhetsz, hisz tudod jól, hogy a szívemben  egyedül neked, mindig lesz helyed.

Ha oly magasra szállsz, hol még senki se járt, magányos leszel.

Életem súlya, vállamra nehezedik és a földhöz nyom. Vajon már lent maradok? Nem! Még élni akarok! Élni akarok! Segíts ki a gödörbõl s maradj mellettem, légy a reménysugár mely kivezet a sötétbõl.

Törj ki és repülj. Menekülj! Vissza se nézz! Rázd le láncaid. Mi az? Mire vársz még? Szállj! Kint sokkal szebb világ vár. Szíved nem enged, visszahúz a sötétbe. Megbéklyóz a múlt. Hisz mi vagy valójában? Kalitkába zárt madár.

Az utolsó csepp landolt a pohárba S mint áradat indult sivatag porába Száraz szívemet úgy öntötte el A fájdalom mi jövőm döntötte el Ebből egyszer s mindenkorra elég Könnyeimben a lelkem lassan elég Egy pillantás olajat öntött a tűzre Ismét menekülnék messzire űzve Nincs többé helyem a föld kerekén Mennyből, pokolból sem kérek én Nyugalmam nem lelem a létben Nem leszek már elem a nagy rétben Virágom szirmait maga

Felépült a fal, körbenőtte tövis Tornyán ablak, belőle több sincs Bent él az úr, önmaga rabja Nem volt tán soha nemes a rangja. Szívének kulcsát eldobta régen Fel nem lelhető földön, se égen. Nem láthatod szomorúnak arcát Számtalanszor vívta meg harcát Rég megtanult maszkot viselni Ebből már nem billenti ki semmi. Hamis mosolyok vették körbe De ezek sose csalták tőrbe Egyszerűen csak elfáradt Az élettől semmit nem várhat. Egy nap elvonult a várba Benne hagyta kulcsát a zárba Hozzá többé senki ne jöjjön, Ha nem akarja, hogy vér ömöljön A mindennapok egyre csak múltak Az emlékek lassan halvá